1. fejezet

„Nem tudtam önmagammal mit kezdeni, idő kellett, hogy a baj és a szerencse egymást keresztező útjain eligazodjam. Most már rendíthetetlenül meggyőződtem, hogy a sors szeszélyének megfelelően tervezi perceink fordulatait, aminek titkát nem lehet fontolgatással kiszámítani.”

    

    Kevin szemszöge:

- Mi a kibaszott élet? – kezdem el szitkozódni, amint meghallom, hogy Cal telefonja még mindig ki van kapcsolva. Az a repülő, amivel elméletileg a kis hugica jött, már fél órája landolt, de a „tökmagot” sehol sem látom. Pedig az az idióta azt mondta, hogy ezzel a géppel jön. Én igazán koncentráltam, figyeltem a váróterembe érkezőket, de a Cal által adott leírás – vörös hajú, szemüveges, túlsúlyos kislány- egyikükre sem passzolt.

Ráadásul még az a nő is zaklatott. Na, jó, talán 20-22 éves lehetett, de akkor is. Mi a faszomért nem lehet megérteni, hogy koccoljanak le rólam? Majd én szerzek magamnak nőt, ha szükségem van rá. És különben sem az ilyen típusokat preferálom. Az én ágyamba csak a 90-60-90-es aránnyal rendelkező szőke macák kerülhetnek. És kritérium az alacsony IQ szint. Elvégre létezik futballista image a világon, könyörgöm.

A mobilom rázendít a kedvenc rock számomra, a kijelzőn azonban nem az a név villog, akit most szeretnék.

- Phoebe, drágám, hogy vagy? – ütöm meg a szívélyes hangsúlyt, de ő átlát a szitán. Persze, hogy átlát, hisz sosem voltunk igazán jóban.

- Nem kell a maszlag Tucker. Hol van az az idióta Bonner? A telefonja ki van kapcsolva, a húga pedig nálam keresi őt.

- Nálad van a húga? Hogy a francba került oda? – elindulok a kijárat felé, s próbálom visszafogni a dühöm. Ne feledd: a főnököddel beszélsz. Bármikor letépheti a golyóidat.

- Az most nem lényeg. Hol van az a fajankó?

- Calnak fontos dolga van valahol, ezért néhány napra az én felügyeletemre bízta a kiscsajt – teszem fel kint a napszemüvegem. Átkozottul süt a nap. Vagy csak én vagyok még mindig másnapos kissé.

- Fontos dolga, persze. Inkább csak lepasszolta neked Lilyt. Ha nem lenne olyan kurva jó játékos, én magam fojtanám meg, amiért így bánik a húgával.

- Azért ezt ne hangoztasd neki – szállok be a kocsimba. – Mármint, hogy jó hátvédnek tartod. Még elszállna magától – adom rá a gyújtást, s kisöprök a parkolóból.

- Itt várunk, bár Lily nem lesz oda érted.

    Lily szemszöge:

- Hogy érted, hogy Kevin Tuckernél kell laknom? – kérdezem mintegy harmadszor, ugyanis képtelen vagyok felfogni, hogy ez történik velem. A bátyám annyira sem törődik velem, hogy elhalassza a „nagyon fontos” dolgát. Mindennek a tetejébe ráadásul átpasszolt valakinek, aki a háta közepére sem kíván. Miért történik velem mindez?

- Szívesen itt maradhatnál nálunk, de ahogy már említettem, elutazunk a családdal, a házat pedig felújíttatjuk. Épp az lesz a dolgod, hogy felügyeld a munkálatokat, emlékszel? – simít végig Phoebe az arcom, a szemében pedig sajnálat bujkál. Nekem állandóan csak sajnálat jut. Hát nem tudják az emberek, hogy a sajnálatnál rosszabb dolog nincs? Ezzel csak megalázzák az illetőt, aki iránt tanúsítják.

- Elvégre csak pár nap – mosolyodom el. Mindez csupán gesztus, a valódi érzéseim leplezésére. Sokkal könnyebb boldognak feltüntetni magam, mint hogy magyarázkodásokba kezdjek, miért is nem akarok Kevinnél lakni. Vagy épp azt, mennyire megalázott ismételten Cal.

- Ez csak egy újabb akadály, amit le kell győznöd – ismételgetem magamban, mikor is megszólal a csengő.

- Ez biztosan Tucker – indul el ajtót nyitni, s igaza van.

 Kevin próbál közömbös arcot vágni, de látszik rajta, semmi kedve itt lenni. Elvégre egy 30 éves férfi, akinek jobb dolga is lenne, mint rám vigyázni.

- Gyere csak be – invitálja be Phoebe.

- Nem, kösz – jön a hárítás. Erre mindketten kissé megkönnyebbülnek. Sohasem szívlelték egymást. 


– Bonner? – kapja rám döbbenten a pillantását. Kerülöm a tekintetét, inkább a bőröndömmel bajlódok. Felemelem és megindulok feléjük. Plusz pont a duciságnak: elbírok nehéz dolgokat.

- Nehogy véletlenül segíts neki – vágja oldalba Phoebe Kevint, mire a felszólított elveszi tőlem a cuccot.

- Jó utat, és érezzétek jól magatokat – nyomok két puszit barátnőm arcára, majd távozom a házból. A szemem sarkából látom, hogy azok ketten vitatkoznak pár percig, de a figyelmemet az előttem álló kocsira fordítom.

Az autó is jellemzi tulajdonosa jellemét: csakis a látszat a lényeg. Mr. Önelégültség végre méltóztatik csatlakozni hozzám.

- Nem igazán tudom, hova tegyük a bőröndöd – mutat rá arra, amit már én is észrevettem. A sportkocsi kétszemélyes, csomagtartó nélküli.

- Elfér a lábamnál – vonom meg a vállam. Elvégre ennél kényelmetlenebb helyzetben is voltam már.

Beteszi a csomagom a helyére, aztán átmegy a vezetőülés felé és beszáll. Én is ugyanezt teszem az oldalamnál. Becsatolom az övem, ő azonban rá sem hederít sajátjára, és gázt ad.

Útközben néha-néha rám sandít, mintha mondani akarna valamit, de sohasem teszi. A házához érve azt kapom, amire számítok: luxust luxus hátán. Beviszi a bőröndöm a lakásba, én pedig utána kullogok.

- Nos – teszi le a táskát a földre. – Találsz néhány vendégszobát az emeleten, válaszd ki, amelyiket csak akarod. Kaja a hűtőben. Nekem most dolgom van – azzal otthagy egyedül.

Csak a szokásos – állapítom meg, és elindulok felfedezni a házat.

    Kevin szemszöge:

Egyik szöszi szájából a másikba vándorlok, de már nem okozza ugyanazt az örömöt, amit évekkel ezelőtt. Pár hónapja kezdődött mindez, s azóta sem tudom kiverni a fejemből. Nem gondolhatok ilyenekre. Engem az éltet, hogy focizzam és minél több nőt vágjak gerincre. Pont. Nem lehetek elégedetlen az életemmel.

Győzködöm magam, mindhiába. Már a pia sem segít, így szégyenszemre hajnali háromkor távozom a buliról.

- Mi van veled te idióta? – korholom magam, miközben hazafelé tartok. Ez az életed. Ez az, amit annyira akartál. Annyira, hogy mindent feladtál érte. Akkor miért nem élvezed?

- Mert talán egyedül vagy – csendül fel a másik énem, amit azon nyomban elnyomok magamban. Az alvás segít. Holnap mindent úgy fogok látni, mint azelőtt – ezzel nyugtatom magam.

Leparkolok a ház előtt. Furcsa, ég a villany a nappaliban. Hát persze, biztos a kis vendégem hagyta égve. El is felejtkeztem róla.

- Nem mintha nem lehetne róla elfelejtkezni – vigyorogva lépek be az ajtón, de a következő pillanatban meg is torpanok. A „kis” Bonner a kanapén ül, és az én első Chicago Stars csapatában pályára lépő meccsemet nézi.