„Nem tudtam önmagammal mit kezdeni, idő kellett, hogy a baj és a szerencse egymást keresztező útjain eligazodjam. Most már rendíthetetlenül meggyőződtem, hogy a sors szeszélyének megfelelően tervezi perceink fordulatait, aminek titkát nem lehet fontolgatással kiszámítani.”
Kevin szemszöge:
- Mi a kibaszott élet? – kezdem el szitkozódni,
amint meghallom, hogy Cal telefonja még mindig ki van kapcsolva. Az a repülő,
amivel elméletileg a kis hugica jött, már fél órája landolt, de a „tökmagot”
sehol sem látom. Pedig az az idióta azt mondta, hogy ezzel a géppel jön. Én
igazán koncentráltam, figyeltem a váróterembe érkezőket, de a Cal által adott
leírás – vörös hajú, szemüveges, túlsúlyos kislány- egyikükre sem passzolt.
Ráadásul még az a nő is zaklatott. Na, jó, talán
20-22 éves lehetett, de akkor is. Mi a faszomért nem lehet megérteni, hogy
koccoljanak le rólam? Majd én szerzek magamnak nőt, ha szükségem van rá. És
különben sem az ilyen típusokat preferálom. Az én ágyamba csak a 90-60-90-es
aránnyal rendelkező szőke macák kerülhetnek. És kritérium az alacsony IQ szint.
Elvégre létezik futballista image a világon, könyörgöm.
A mobilom rázendít a kedvenc rock számomra, a
kijelzőn azonban nem az a név villog, akit most szeretnék.
- Phoebe, drágám, hogy vagy? – ütöm meg a szívélyes
hangsúlyt, de ő átlát a szitán. Persze, hogy átlát, hisz sosem voltunk igazán
jóban.
- Nem kell a maszlag Tucker. Hol van az az idióta
Bonner? A telefonja ki van kapcsolva, a húga pedig nálam keresi őt.
- Nálad van a húga? Hogy a francba került oda? –
elindulok a kijárat felé, s próbálom visszafogni a dühöm. Ne feledd: a
főnököddel beszélsz. Bármikor letépheti a golyóidat.
- Az most nem lényeg. Hol van az a fajankó?
- Calnak fontos dolga van valahol, ezért néhány
napra az én felügyeletemre bízta a kiscsajt – teszem fel kint a napszemüvegem.
Átkozottul süt a nap. Vagy csak én vagyok még mindig másnapos kissé.
- Fontos dolga, persze. Inkább csak lepasszolta
neked Lilyt. Ha nem lenne olyan kurva jó játékos, én magam fojtanám meg, amiért
így bánik a húgával.
- Azért ezt ne hangoztasd neki – szállok be a
kocsimba. – Mármint, hogy jó hátvédnek tartod. Még elszállna magától – adom rá
a gyújtást, s kisöprök a parkolóból.
- Itt várunk, bár Lily nem lesz oda érted.
Lily
szemszöge:
- Hogy érted, hogy Kevin Tuckernél kell laknom? –
kérdezem mintegy harmadszor, ugyanis képtelen vagyok felfogni, hogy ez történik
velem. A bátyám annyira sem törődik velem, hogy elhalassza a „nagyon fontos”
dolgát. Mindennek a tetejébe ráadásul átpasszolt valakinek, aki a háta közepére
sem kíván. Miért történik velem mindez?
- Szívesen itt maradhatnál nálunk, de ahogy már
említettem, elutazunk a családdal, a házat pedig felújíttatjuk. Épp az lesz a
dolgod, hogy felügyeld a munkálatokat, emlékszel? – simít végig Phoebe az
arcom, a szemében pedig sajnálat bujkál. Nekem állandóan csak sajnálat jut. Hát
nem tudják az emberek, hogy a sajnálatnál rosszabb dolog nincs? Ezzel csak
megalázzák az illetőt, aki iránt tanúsítják.
- Elvégre csak pár nap – mosolyodom el. Mindez
csupán gesztus, a valódi érzéseim leplezésére. Sokkal könnyebb boldognak
feltüntetni magam, mint hogy magyarázkodásokba kezdjek, miért is nem akarok
Kevinnél lakni. Vagy épp azt, mennyire megalázott ismételten Cal.
- Ez csak egy újabb akadály, amit le kell győznöd –
ismételgetem magamban, mikor is megszólal a csengő.
- Ez biztosan Tucker – indul el ajtót nyitni, s
igaza van.
Kevin próbál
közömbös arcot vágni, de látszik rajta, semmi kedve itt lenni. Elvégre egy 30
éves férfi, akinek jobb dolga is lenne, mint rám vigyázni.
- Gyere csak be – invitálja be Phoebe.
- Nem, kösz – jön a hárítás. Erre mindketten kissé
megkönnyebbülnek. Sohasem szívlelték egymást.
– Bonner? – kapja rám döbbenten a pillantását. Kerülöm a tekintetét, inkább a bőröndömmel bajlódok. Felemelem és megindulok feléjük. Plusz pont a duciságnak: elbírok nehéz dolgokat.
– Bonner? – kapja rám döbbenten a pillantását. Kerülöm a tekintetét, inkább a bőröndömmel bajlódok. Felemelem és megindulok feléjük. Plusz pont a duciságnak: elbírok nehéz dolgokat.
- Nehogy véletlenül segíts neki – vágja oldalba
Phoebe Kevint, mire a felszólított elveszi tőlem a cuccot.
- Jó utat, és érezzétek jól magatokat – nyomok két
puszit barátnőm arcára, majd távozom a házból. A szemem sarkából látom, hogy
azok ketten vitatkoznak pár percig, de a figyelmemet az előttem álló kocsira
fordítom.
Az autó is jellemzi tulajdonosa jellemét: csakis a
látszat a lényeg. Mr. Önelégültség végre méltóztatik csatlakozni hozzám.
- Nem igazán tudom, hova tegyük a bőröndöd – mutat
rá arra, amit már én is észrevettem. A sportkocsi kétszemélyes, csomagtartó
nélküli.
- Elfér a lábamnál – vonom meg a vállam. Elvégre
ennél kényelmetlenebb helyzetben is voltam már.
Beteszi a csomagom a helyére, aztán átmegy a
vezetőülés felé és beszáll. Én is ugyanezt teszem az oldalamnál. Becsatolom az
övem, ő azonban rá sem hederít sajátjára, és gázt ad.
Útközben néha-néha rám sandít, mintha mondani akarna
valamit, de sohasem teszi. A házához érve azt kapom, amire számítok: luxust
luxus hátán. Beviszi a bőröndöm a lakásba, én pedig utána kullogok.
- Nos – teszi le a táskát a földre. – Találsz néhány
vendégszobát az emeleten, válaszd ki, amelyiket csak akarod. Kaja a hűtőben.
Nekem most dolgom van – azzal otthagy egyedül.
Csak a szokásos – állapítom meg, és elindulok
felfedezni a házat.
Kevin
szemszöge:
Egyik szöszi szájából a másikba vándorlok, de már
nem okozza ugyanazt az örömöt, amit évekkel ezelőtt. Pár hónapja kezdődött
mindez, s azóta sem tudom kiverni a fejemből. Nem gondolhatok ilyenekre. Engem
az éltet, hogy focizzam és minél több nőt vágjak gerincre. Pont. Nem lehetek
elégedetlen az életemmel.
Győzködöm magam, mindhiába. Már a pia sem segít, így
szégyenszemre hajnali háromkor távozom a buliról.
- Mi van veled te idióta? – korholom magam, miközben
hazafelé tartok. Ez az életed. Ez az, amit annyira akartál. Annyira, hogy
mindent feladtál érte. Akkor miért nem élvezed?
- Mert talán egyedül vagy – csendül fel a másik
énem, amit azon nyomban elnyomok magamban. Az alvás segít. Holnap mindent úgy
fogok látni, mint azelőtt – ezzel nyugtatom magam.
Leparkolok a ház előtt. Furcsa, ég a villany a
nappaliban. Hát persze, biztos a kis vendégem hagyta égve. El is felejtkeztem
róla.
- Nem mintha nem lehetne róla elfelejtkezni –
vigyorogva lépek be az ajtón, de a következő pillanatban meg is torpanok. A
„kis” Bonner a kanapén ül, és az én első Chicago Stars csapatában pályára lépő
meccsemet nézi.